Néhány nappal ezelőtt a sakkvilágot megrázta a szívszorító hír: Daniel Naroditsky, mindössze 29 évesen, elhunyt. Bár a pontos körülmények még nem tisztázottak, minden jel arra utal, hogy a tragédia hátterében egy mentális krízis állhatott. Ez a veszteség különösen mélyen érintette a közösséget, hiszen Daniel nemcsak kivételes sakkozó volt, hanem inspiráló tanár, kommentátor és nyugodt intelligenciájával másokat felemelő hang.
De ez a történet valójában nem a mentális erőről szól. Sokkal inkább arról, hogyan tudjuk egymást – barátként, mentorként, kollégaként és edzőként – támogatni abban, hogy olyan közeget teremtsünk, ahol az emberek őszintén és biztonságosan kifejezhetik önmagukat.
Nem csak az IQ-ról, hanem az EQ-ról is szól
A sakkot mindig a logika, a stratégia és a magas intelligencia játékaként tartották számon. Pedig legalább ennyire az érzelmi intelligenciáról is kellene szólnia – nemcsak a játékos, hanem a körülötte lévők számára is. Sajnos a sakkvilágban – akár online, akár offline – sok a közvetlen és közvetett bántás, kritika, sőt olykor zaklatás is. Éppen ezért létfontosságú, hogy barátok, családtagok és edzők nyitottan, empátiával forduljanak mások felé, és segítsenek átlendülni az érzelmi feszültségek és bizonytalanságok időszakain.
Mentorként sokszor tapasztaltam ilyet. Egyszer, egy fontos verseny előtt, az egyik tanítványom annyira feszült volt, hogy rájöttem: a további megnyitás-elmélet gyakorlása nem segít. Ehelyett félretettük a sakkot, és elmentünk bokszolni. Nem azért, hogy az agressziót erősítsük, hanem hogy kiengedje magából a belső nyomást. Az az egy óra mozgás többet segített a lelki egyensúlyán, mint bármennyi elméleti felkészülés. Néha a valódi támogatás azt jelenti, hogy segítünk valakinek újra megtalálni a belső nyugalmát.
Egy igazi mentor nemcsak azt tanítja meg, hogyan kell nyerni, hanem azt is, hogyan maradj ember akkor is, amikor a világ túl nehézzé válik.
Ne csak az erőről beszéljünk, hanem a támogatásról is
Egy tragédia után az emberek gyakran keresnek valakit vagy valamit, akit hibáztathatnak. Az eseményről vagy azokról beszélnek, akik „kiválthatták” a mentális krízist. Pedig a valódi kérdés ez: miért nem nyúltunk oda előbb? Miért nem tettünk egy lépést, egy hívást, vagy mondtunk ki néhány őszinte, támogató szót, amikor annak igazán ideje lett volna?
Fotó: ChessBase
